Templom- és gyülekezettörténet

A Szekszárdi Református Egyházközség történetírása annak az embernek az esetéhez
hasonlítható, aki mindennemű hivatalos papír nélkül éli életét, majd pontos dokumentáció híján
saját maga próbálja meg felnőtt korában rekonstruálni élettörténetét megélt tapasztalatai és
emlékei mentén. Egészen őszintén kell megvallanunk azt, hogy nincs pontos tudomásunk arról,
mikor született meg a református gyülekezet Szekszárdon. 130 év távlatából megerősítve
idézhetjük az 1885-ben megfogalmazott sorokat: „Csak kevés kisebbrendű reformált egyháza
van hazánknak, mely keletkezésének pontos leírását, világos történetét képes volna felmutatni.
A legtöbb egyház eredetét a messze múlt kétes homálya, vagy éppen sűrű sötétje borítja. E sors
jutott egyházunknak is.”

A kisgyermek a születése utáni első esztendőkben meghatározó tapasztalatokat gyűjt ugyan, de
emlékei mégis a feledés homályába vesznek, és élettörténetét csak a környezete elbeszéléseibe
belehelyezve tudja felvázolni. Valahogy így vagyunk a gyülekezet történetének legelső
időszakával: gyakorlatilag semmit sem állíthatunk bizonyossággal azon túl, hogy kellett lennie
egy ilyen érának is. Ha belegondolunk, hogy a településünkkel szomszédos Tolna legkésőbb az
1550-es években megismerte és megyeszerte árasztotta a reformáció hatását olyan kiemelkedő
magyar reformátorok révén, mint a lutheri tanokhoz közelebb álló Sztáray Mihály és a kálvini
iránnyal szimpatizáló Szegedi Kis István, talán nem túl nagy vakmerőség arra gondolni, hogy
az akkoriban (1543-tól) török fennhatóság alá tartozó Szekszárdra is elérhetett a reformáció
szele. Tudjuk azt is, hogy a Tolnából kiinduló reformáció hatására az egész megyében
megerősödtek, majd a hercegszőllősi zsinaton (1576.) a református egyházhoz csatlakoztak a
környékbeli gyülekezetek. Valahol itt, a XVI. és XVII. századot összekapcsoló 150 évben
sejthetjük gyülekezetünk történelmileg is tapasztalható kezdetét – csecsemő- és
kisgyermekkorát. Valószínűsíthetően ebben az időszakban tett szert a közösség egy épületre,
ahol a visszaemlékezések szerint imaházat („régi imaház”) rendeztek be, és haranglábat
állítottak mellé.

Ez a „gyermekkor” nem volt egyszerű. A református iránnyal inkább szimpatizáló, a római
katolikus vallást pedig ellenző török kiűzése után Mérey Mihály (apát 1693-1719) elkezdte
„Szexárdon” a római katolikus egyház megerősítését és a bencések sok vihart megért apátsági
templomának rehabilitálását – ami akkoriban nagy valószínűséggel egyet jelentett az
„akatholikus” irányzatok hátratételével. A református gyülekezet ennek ellenére létezhetett, sőt
élni és növekedni akart: A „régi imaház” helyett, amelynek sorsáról nincs tudomásunk,
valószínűleg a szatmári béke (1711) kikötései hatására épülhetett egy új imaház, amihez egy
„iskolaház” is kapcsolódott, és „előkönyörgő-tanitó, vagy lévita” szolgálata erősítette a
közösséget (legkésőbb az 1720-as évektől). 1725-ben már az akkori apáttal és a várossal kötött
szerződés garantálta az „előkönyörgő” alkalmazását, 1727-ben pedig a „szexárdi
reformátusoknak” a halottaik utáni szabad harangozásra vonatkozó kérelme is tárgyalásra
került.

Gyülekezetünk gyermekkorra valahol itt ment át a küzdelmes és nem egyszer daccal együtt járó
serdülőkorba, ami esetünkben hosszúnak bizonyult. A Mária Terézia (1740-1780) idején és
hivatalnokai segítségével dúló (vallás-)politikai elnyomásban, a református vallási élet
visszaszorítása és az ingatlanok elkobzása közepette szükség is volt a kitartásra, a „vastag
nyakra” a megmaradáshoz. A sokat kibíró gyülekezet ebben a rigorózus korszakban sem tűrte
szótlanul a sanyargatást, és panaszlevelekkel (pl. 1752-ben) is jelezte élni akarását.
Mindazonáltal súlyos csapást mért a közösségre, hogy a református imaház „a hatalom
parancsszava és a türelmetlenség üldöző nyomása miatt félszázadig zárva volt”. Érzelmileg
még nehezebbé válhatott a helyzet, amikor 1776-ban leégett az imaház és az iskolaépület is…
Az életvágy és az életképesség viszont megmaradt.

Valószínűleg ennek a dacosan elszánt kitartásnak volt köszönhető, hogy bámulatos erővel
lendült neki a gyülekezet az építkezésnek, miután II. József (1780-1790) 1781. évi türelmi
rendelete Tolna Vármegye Partialis Gyűlésén is „publicáltatott” 1783. november 12-én. Az új
rendelkezés nemcsak egy „oratorium” építésére adott módot Szegzárdon, hanem helyben lakó
prédikátor és „Cantor” alkalmazására is. A közösség élni és épülni akarásának – talán
mondhatjuk így: érett ifjúkorának – ékes bizonyítéka, hogy már 1783. december 31-re
építkezési engedélyt szereznek be a hatóságoktól. Az akkoriban 8 főből álló presbitérium ekkor
szemelte ki, majd vásárolta meg az adó- és járulékfizetési kötelezettség felvállalásával a
templom, a parókia és a kántorlakás mai területének nagy részét az akkori tulajdonosoktól
(1784. február). A megvásárolt földterületet elkötelezett gyülekezeti tagok növelték saját, az új
tulajdonnal határos birtokuk átengedésével. Így állt össze kiindulási pontként az a földegység,
amin ma a templom, a parókia, a kántorház és az ezekhez kapcsolódó zöldterület található, és
amin az akkori gyülekezet azonnal nekilátott az építkezés előkészítésének.

A lendületes fáradozások eredményeképpen már 1784. április 26-ára össze lett gyűjtve a
templomhoz szükséges építőanyag. 1784. május 14-én ünnepélyesen leteszik az alapkövet „az
illetékes egyház elöljárósága, a városi és megyei küldöttség és az uradalmi inspektorátus
jelenlétében”, és elkezdődik az „oratorium” építése, ami 1785. december 4-én hálaadó
úrvacsorás istentisztelettel és templomszenteléssel zárul. A türelmi rendelet értelmében torony
nélkül építendő templom utcára nem nyílható ajtaja fölött 1785 végén egy felirat fogadta a
híveket:
„GLORIA DEO TRIUN. IN COELO
PAX VIVENTIBVS IN TERRIS
SVB IOSEPHPO II. AVGVSTO
CVIVS VIRTVTE CAESAREA
LAETI FECERE
SEGSZARDENSES HELV. CONF.”

Vitéz József akkori lelkipásztor és esperes verses fordításában: „Dicsőség magasságban az
Istennek Békesség légyen földön embereknek Boldog országlás második Józsefnek Ő
Felségének!” A szegzárdi helvét hitvallásúak
Fontos szem előtt tartanunk, hogy a gyülekezet fiatalos heve és elszántsága nemcsak a templom
építésére volt elég, hanem számos – nem egy esetben máig is használatos – istentiszteleti és
gyülekezeti életi kellék elkészítésére is.

Ezzel a lendülettel érünk a fiatal felnőttkorba, amit folytatólagos tettrekészség és produktivitás
jellemzett. A református „Ekklézsia” a Helytartótanács 1793. október 30-i rendelet értelmében
visszakapta régi szántóföldjeit, 1794-ben pedig az egyre szabadabb vallásgyakorlás erőterében
már abban gondolkodik, hogy városi segítséggel harangot is öntet a gyorsan összeácsolt
„gyenge alkotmányú” fa templomtoronyba. Az erősödés nemcsak az épületekben érhető tetten,
hanem az intézményfejlesztésben is. Tudjuk, hogy a szegzárdi reformátusok már 1785-ben
„oskolai tanitóért” folyamodtak a császári és királyi trónhoz, de ekkor „a tanitó tartása csak
Cantor név alatt engedtetik”. A kitartó közösségi akarat nyomán azonban legkésőbb 1799-ben
már a „református iskolamester” bére is szabályozva volt. Főnixként támadt tehát fel, és újra
működött a református iskola, aminek jogelődjét korábban bezárhatták, épülete pedig a régi
imaházzal együtt a lángok martalékává vált 1776-ban.

Valószínűleg pont a tartósságra és maradandóságra törekedve indul meg már 1812-ben
mozgolódás a gyülekezetben egy templomhoz kapcsolódó kőtorony építését elősegítendő.
1813-ban közmegegyezéses döntés született a torony megépítésére, sőt, az építéséhez
szükséges anyag összegyűjtése is megtörtént. A kőtorony alapját 1814. március 31-én tették le,
és 1816-ra három haranggal is ellátták.

A lelki és fizikai téren is tapasztalható gyülekezeti szilárdulást 1825. május 25-én egy
katasztrófaként emlegethető tűzvész akasztotta meg egy időre. A tűz, ami kiterjedt a templomra
és annak tornyára is, annyira pusztító erejű volt, hogy a toronyból leolvadtak a harangok.
Leégtek az egyházközség épületei, „Parochiális és Oskola-Házaink”, és elpusztult a teljes
levéltár is. Rettenetes lehetett látni, hogy ami a hitvalló ősök kitartása és a gyülekezet életereje
nyomán felépült – vagy a bemutatásunkat végig kísérő képpel élve: az, aki túlélte a
gyermekbetegségeket és dacos serdülőkorral erősödött élettel teljes nagykorúságra – most
romjaiban hever.

A gyülekezet azonban a második tűzpróbát is kiállta: a templomudvaron gyorsan felállított
deszkatemplomban imádva Istent merített erőt, és 1828-ra célirányosan újraépített mindent a
torony kivételével, ami 1834-ig csonka maradt.
Az újrakezdésre késztető csapások és nehézségek természetesen még egy életerős szervezetet
is kimerítenek. Érthető módon gyülekezetünk életét is kísérték a kimerültség jelei az
elkövetkező – a nemzet története szempontjából is mozgalmas – fél évszázadban. A hangsúly
a szellemi és lelki gazdagodásra került át, aminek vonzataként 1875-re végre kétemeletessé lett
fejlesztve az az iskolaépület, ami 1922., 1938. és 1948. évi felújítása után 1949-ben államosítva
lett, és az idők nehézségeinek dacára ma (1993 óta) is a gyülekezet tulajdonában és
gondozásában áll.

A szellemi és lelki töltekezésből a XIX. században akkor riadt fel rémülten a közösség, amikor
1884-re roskadozni kezdett és életveszélyessé vált a templomépület – úgyannyira, hogy már
istentiszteletet sem lehetett benne tartani. Azonnal, mégpedig 1885. október 31. határidővel
tervbe lett véve a templomépület külső-belső tatarozása, amivel Wittinger Sándort bízták meg.
1885. március 9-én az épületbontással elkezdődött az építkezés, amelynek ideje alatt a
gyülekezet az iskolaépületben tartotta lelki alkalmait. A templomtoronyhoz eredetileg nem
akartak hozzányúlni, de a munkálatok közben kiderült, hogy azt is muszáj falig visszabontani
(1885. június 24.), majd – az óraművel együtt – újraépíteni.

A minden akkori szükséget kielégítő monumentális javítás eredményeképpen 1 méterrel
magasabbak lettek a templom falai; a két bejárat helyett ekkor lett három duplaajtós (az új
immár utcára nyíló); a régi, vízszintes helyére fa-boltíves mennyezet került; a karzat kőoszlopai
helyett öntött fémoszlopokat építettek be és ráccsal látták el (az eredetileg fehérre festett
úrasztali kerítést is ekkor cserélték le); a fehér meszelést díszesebb festés írta felül a belső
térben; az eredetileg jobbra tolt kőszószéket áthelyezett tölgyszószék váltotta fel; a régi padok
újrafestéssel (tölgy színűre) lettek javítva, a kövezet nagy része pedig mészkőre lett lecserélve.
Az akkor újjáépített templom vált minden későbbi tatarozás és fejlesztés mintájává és
kiindulópontjává. Az épületen időnként természetesen azóta is mutatták magukat a gyenge
pontok, amelyeket kezelni igyekezett a közösség. Például 1898-tól rendszeresen mutatkoztak a
tetőfedéssel kapcsolatos gondok, amelyeknek a párkányzat esetében az 1991. évben, a
toronysisak és a villámhárító esetében az 1998. évben kezdődő munkák, remélhetőleg hosszú
távon pedig a teljes templomtető felújítását magukba ölelő 2011. évi munkálatok vetettek véget.
Az öregedés jelei, és ennek természetes velejárójaként a nem egyszer gyökeres renoválási és
fejlesztési szükségletek és munkák végigkísérik az épület történetét. Elmondható, hogy a régi
példából tanult a korral bölcsességben és tapasztalatban is gyarapodó közösség, és mára nem
várja meg, hogy az állapotok tarthatatlanná váljanak. Ez abból is látszik, hogy nem csupán a
jubileumi években folynak tatarozási munkák. A legutóbbi 100 esztendőben az alábbi években
végeztek kisebb-nagyobb külső felújítási munkákat a templomépületen: 1922; 1935; 1948;
1972; 1985. Legutóbb 2001-2002-ben került sor teljes külső tatarozásra, amit a főbejárathoz
vezető járda újjáépítése, majd 2004-ben a bejáratok díszburkolása kísért.

Szeretett templomépületünk és környéke a nem egyszer áldatlan politikai csatározások
történelmi viharai dacára ma, első építése után 230 évvel is jól beazonosítható helye Isten – az
evangélium tiszta fényén keresztül felragyogó – kegyelmének.
Külön fejezetet érdemel a templombelső egyik ékköve, a több mint 100 éves múltú orgona.
Tudjuk, hogy az 1885-ben felújított templomépületben is volt orgona, amit generális javításnak
is alávetettek 1896-ban. Arról is tudomásunk van azonban, hogy a régi hangszer egyre kevésbé
volt képes eleget tenni a vele szemben támasztott igényeknek, így Szekszárd várossá
alakításához kapcsolódóan alapot hoztak létre, amelynek támogatásával 1909-ben a pécsi
Angster cégtől új, két manuálos, pneumatikus tasniládás orgonát vásárolt a gyülekezet. Noha a
hangszer is sok megpróbáltatáson esett át – pl. 1914-ben hadi célra szerelték le díszsípjait – a
mai napig hűségesen szolgálja a közösséget, és hangzásával gazdagítja az istentiszteleteket
kísérő éneket. Az I. Világháború után az „Angster József és fia” cég által teljesen helyreállított
orgona hangzását ma (1968 óta) már villanymotoros levegőellátás szavatolja.

Míg a belső hangzást az orgona biztosítja, a külső zengés eszközei a templom tornyában lakó
harangok. A közösség legrégebbi, sokat és sok helyen rejtegetett harangjának (1734) nyomait
a történelem homálya fedi – vélhetően elvitték magukkal a nehéz időkben elvándorlásra
kényszerült gyülekezeti tagok. Miután az 1785-ben használatba vett templom utólag (egyes
adatok szerint 1783-ban és 1795-ben) felszerelt harangjai leolvadtak az 1825. évi tűzvészben,
a későbbiek pedig az I. Világháború áldozataivá váltak, a gyülekezet a háborús károk elhárítását
követően két új harangot öntetett Szlezák Lászlóval. A máig is hallható középső- és kisharangot
(180 és 120 kg) 1923. január 7-én vettük használatba. A nagyharang a két kisebb villamosítását
követően (1975-1980) 1984. szeptember 2-án, hálaadó jubileumi ünnep keretében lett
felszentelve. A harangokat 1987 óta villamos órarendszer irányítja.
A templomot 1937 óta kívülről kerítés védi, belül pedig immár évszázadok óta több – a
református ige-központúságot megjelenítő úrasztalára (felújítva 2015-ben) és a szószékre
méretezett – terítőgarnitúra ékesíti.

A gyülekezet az 1780-as évektől kezdődően mindenkori lelkészének és – amikor volt – kántortanítójának is szolgálati lakást tartott fenn. A templom tőszomszédságában található mai
parókia és a rektorház építése 1891-1892-ben zajlott.
Nagyrészt hagyatékból, iskolai és közösségi célokra vásárolt az egyházközség a Bezerédj
utcában egy gyülekezeti házat 1937-ben, amit az államosítás (1949) előtt (pl. 1938-ban és 1948-
ban), és az 1991-1994 között zajló visszaszolgáltatást is igyekszik lehetőségeihez mérten
karban tartani és fejleszteni.
Mindez persze nem sokat érne, ha nem lenne továbbra is elevenségre törekvő, folyamatosan
meg-megújuló közösség, amely a rendelkezésére álló és önként fenntartott keretben és
eszközök segítségével Istenre és az Ő szavára figyel.

Számos, mélyen a gyülekezet zsigereibe zárt történelmi és emberi nehézség ellenére ma is él a
jövőbe hálaadó reménységgel tekintő és építkező reformátusság Szekszárdon, és az egyre
tekintélyesebbé váló korbeli örökségét hordozva bízik abban, hogy megtapasztalójává válik Ura
kegyelmes ígéretének: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a
sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31).

Soli Deo Gloria!